Hajnali történet

A nőt már tegnap délután is láttam itt a parton. Feltűnő jelenség volt a kutyájával együtt. Fejben rögtön el is ítéltem, hogyan lehet ekkora testben élni, aztán meg mardosott a felismerés, hogyan lehet ennyiből, ismeretlenül megítélni valakit. Egy francia bulldog lánnyal sétált lassú léptekkel, pink színű nyakörvre csatolt neon pórázzal.

Fotó: saját

A jet-leg még dolgozik bennem, a kilenc óra eltolódásra csak hosszú napok alatt áll át a szervezetem. Azt mondják, ahány óra eltolódás, annyi nap a hozzászokás. Már lassan egy hete tart, hogy kora hajnalban kelek, az éjjeli sötétben nézem az útszéli motel plafonját. Pont olyan ez a szoba, mint amilyet az amerikai filmekben mutatnak. Csak az árát nem mutatják a moziban, ami szemtelenül borsos ezért az élményért. Ugyanennyi pénzért Budapesten a Dunára néző panorámás lakosztályból csodálhatnám a Halászbástyát. Tény, ott nincs se óceánpart, se kaliforniai álom. A szomszédban lakó mexikói munkások berregtetik a truckokat a parkolóban, az indiai recepciós felesége pedig valószínűleg már feltette főni a reggeli curryt a recepciós pult melletti kis konyhafülkéjében.

Óvatosan mászom ki az ágyból, ne ébresszem fel a szuszogva alvó férjemet, aki gondosan maga alá gyűrte az egész takarót. “Úgysem veszem már hasznát.” - konstatálom magamban. Kitapogatom a cicanadrágot és egy pólót, szerencsére csak egy hátizsáknyi cuccot hoztunk a hétvégére, nem kell nagyon kutakodni. Fejembe csapom a baseball sapkát, zsebbe a kocsikulcsot és kiosonok az ajtón. Rábökök a térképen a legközelebbi beach koordinátáira, ami kelet felé néz az apró félszigetnyúlványon, és Mexiókói barátaimhoz hasonlóan bedurrantom az automata autó motorját.

Hat perc múlva a látványtól földbe gyökerezett lábakkal állok a partra vezető lépcső alján. A hullámok több méteresre nőnek és elementáris erővel csapódnak a mélybe. A molekuláimban érzem az óceán elképesztő erejét, minden atomom megremeg, ahogy vég nélkül érkeznek az újabb és újabb hullámhegyek. Követem a víztömeg útját, először ahogy az ég felé emelkednek, mintha valami láthatatlan erő, egy ellentétes irányú, felfelé húzó gravitáció megnyújtaná őket. Majd elérve a csúcspontot, átfordulnak a levegőben és lassított felvételként mozogva folytatják útjukat vissza a föld felé. Zúgó robajjal érkeznek meg a tengerfenékre, hófehér habos szőnyeget hagyva maguk körül. De ebben a pillanatban már ismét készülődésnek indult egy másik hullám (vagy ki tudja, talán ugyanaz, soha véget nem érően visszakanyarodva önnön magába az idők végtelenségig), nyújtózik még magasabbra, a lassan hajnalodó ég felé.

A beach szinte üres, ritka alkalom Kalifornia egyik leghíresebb óceánpartjának életében. Egy szabadságában ide-oda csaholó kutya tűnik fel, mögötte a távolban a komótosan sétáló gazdájával. A várostól elfelé indultam el, az óriás hullámok gerjesztette vízpára-felhőkben egybeolvad az óceán és a felhők mögött megcsillanó első napsugarak látványa. Egy férfi térdig a vízben állva minden erejével a horgászbotjába kapaszkodik és szemeit behunyva. izmait megfeszítve tűri, amint a partra érkező fodrozódás visszavonul és ő ismét stabilan állva várhatja a kapást. Mint egy gyerek, rohanok a víz felé, majd előle, ahogy mossa a homokot a hullám széle. Lelkesen tippelem, meddig érhet a következő, egyre bátrabban merészkedem beljebb és beljebb, és futok gyorsabban és gyorsabban, ahogy érkezik az újabb áradat. Nem vagyok egyedül a játékommal. Egy tucatnyi madárka velem együtt futkorászik a felszálló pára ölelésében. Nem különbözünk nagyon, bár rajtam van egy pár cipő és némileg magasabbra nőttem. S talán ők fürgébben ugranak és reppennek el a hirtelen és kiszámíthatatlanul érkező játszótárs elől. Épp nagyot ugorva átkeltem egy óceánba ömlő vízfolyáson, amikor meglátom a pink színű nyakörvet és a póráz végén a mezítláb ácsorgó gazdáját. Cookie (így hívták a francia bulldoglányt) azonnal felém fordul, a hátára vágja magát és pislogva várja, hogy megdögönyözzem a hasát. Ha már összebarátkozunk, puha a hasa alja és szinte kuncog, ahogy csiklandozom. Csurom víz a bundája. “Imádja az óceánt.” - szólal meg a nő. “Ahogy én is.” - folytatja óvatos mosollyal. “Holnap lesz a születésnapom, Cookinak pedig a napokban volt. Nem messze innen születtem, ide pedig visszajárok. Ez a kedvenc helyem a földkerekségen. Csodálattal tölt el a hatalmas víz ereje, a végtelen homokos part, a hajnal csendje. Itt ünneplünk mi ketten. Kijövünk a partra, sétálunk, nézzük a vizet.” Elönt a melegség, az előző napi előítéleteim a feledésbe vesznek és teljes szívemből átérzem a szavainak a mélységét. Még csak pár perce sétáltam aznap reggel, mikor már könnyek szöktek a szemembe, a csontjaimban éreztem a természet lélegzetet és az egész lényemet átmosta a végtelen kék látványa. Ezek szerint nem csak én vagyok ezzel így. “A férjem és a lányom nem rajonganak érte.” - hallom a hangokat ismét a gazdi szájából. Ők szívesebben alszanak ilyenkor és ha felébrednek, akkor is inkább csak messziről nézik a tájat.” A motelben durmoló férjemre gondolok, aki valószínűleg értetlenül állt volna a helyzet előtt, ha felébresztem, hogy jöjjön velem napfelkeltét nézni. Ő imádja az óceánt, a legzordabb időben és a legáldatlanabb körülmények között is képes szörfdeszkát ragadni és kitartóan próbálkozni a hullámlovaglással - de kizárólag egy kiadós alvás után (vagy egy délutáni szundítás biztos ígéretével). Számolatlan percekig, szó nélkül állunk a homokban és csak nézzük a vég nélküli morajlást. Cookie, a gazdája és én. Még egyszer boldog születésnapot kívánok, mélyen beletúrok a bulldoglány homlokráncaiba és elköszönök. Az autó felé tartva ismét átugrom a vízfolyáson a riadtan sipítozó sirályok közé vágva. Még egyszer visszanézek az aznap reggeli társaságomra. Még mindig ott ácsorognak, tökéletes összhangban a tájjal, a háttérben már magasan, a homokdűnék felett teljes fényében izzó napkoronggal. Del-Monte Beach, Monterey, Kalifornia, Egyesült Államok, 2019